Csalódás!

Negró a ketrecben. A szomórúság lerí róla. Azt hittem nem is akar látni, vagy nem is ismert meg.

Itt már egy kicsit jobban rám nézett. A szivem teljesen összeszorúlt.

Tegnap még nagyon boldog voltam a tudattól, hogy sikerűlt a hajléktalan macskákat kimenteni a pokolból. A régi otthonukat már nyugodtan lehetett pokolnak nevezni.
Délelött kaptam egy telefont. Először még örültem is neki, nahát milyen rendes ez az ember értesít arról, hogy hogy vannak a macskák. Igen értesített, de nem arról hogy jól vannak, hanem arról, hogy a Harlekin megszökött. Teljesen meglepett a hír, mert a korábbi elmondás alapján ez nem fordulhatott volna elő, ha igaz az amiről beszélt. Kérdése az volt, hogy nem mennék-e segíteni megkeresni. Persze, hogy mentem. Pedig Kismaros nem a szomszédban van. A nyugati pu-ról minden órában indul vonat. Rohantam, hogy a 11 órakor indulót elérjem. Sikerűlt.
Amikor jelentkezett ez az ember, hogy segít a macskák kimentésében, akkor megkérdeztem, hogy később látogathatók lesznek-e a macskák. Azt a választ adta, hogy igen, természetesen. Több felöl érdeklődtem, hogy kicsoda, micsoda, megbízható-e. Megnyugtató válaszokat kaptam, ezért bíztam rá a macskákat. Bár ne tettem volna, mert így szegényeket cseberből vödörbe jutattam. Amit láttam, a macskakertnek nevezett koncentrációs táborban, az teljesen letaglózott. Az udvar rendezettlen, törmelék, és hulladék kupacok mindenfelé. Legalább olyan romok mindenfelé, mint a hajléktalanok házainak a maradványai. Csak azok sokkal nagyobb területen, mint ez az úgymond 1000nm. Egyedül a keritésről mondottak látszanak igaznak , hogy körben kerítés, villanypásztorral.
Egyszerűen lehetettlen mindent megnézni, mert annyi hely van ahova egy macska elbújhat. A környező területeken rengeteg fa meg bokor, ugyan olyan elvadult részek mint itt a macskák területe. Teljesen meg voltam lepve. Az elmondás alapján nem erre számítottam. Mikor odaértem, megnéztem a Negrót, szegény talán meg sem ismert először, mert alig nézett rám. Azt hittem, hogy ennyire csalódott, hogy egyszerűrn nem akar megismerni. Már a kert egy távolabbi részében hívogattam a Harlekint, mikor nyávogást hallottam. Az hittem, hogy meg van, amikor rájöttem, hogy a Negró nyávog a fészer alatt a ketrecben. Akkor ismert meg, mikor a szokásos módon hívtam a Harlekint enni. Azt hittem megszakad a szívem, ha lett volna nálam hordozó, biztos el is hoztam volna.
Akkor már tudtam, hogy a segítség inkább kínzás lett, mint igazi segítség. Lelkiismeret fúrdalásom van amiért odadtam őket. Az az érdekes, hogy megint működött a megérzésem, csak a máshonnan jövő pozitív vélemények elaltatták az éberségemet. Egyszerűen nem tudom, hogy mit csináljak. Amíg biztosat nem tudok a Harlekinről- ami lehet jó is, meg sajnos rossz is- addig nem tudom, hogy a Negrót elhozzam, vagy ott hagyjam, teljesen tanácstalan vagyok.
Tegnap még azt mondtam, hogy remélem nem fogom meg bánni, hogy odaadtam őket. Már is megbántam!