A pokol kapuja.

Tavaszi fotók a területről.
Már egy ideje gondolkodom azon, hogy kellene egy blogot nyitni a teljesen kiszolgáltatott, elhagyott állatokról.
Valmikor, ez év tavaszán a lakóterületünkhöz közel eső hajléktalan telepet kiürítették. Ez a 11. és 22. kerület határán van a Dunához közel. Egy nagy füves, fás, bokros, nagyon szép szabad terület, a Duna valamikori árterülete. Ezen a területen már a római korban is laktak, mert amikor régészek megkutatták a területet, akkor egy római kori temető maradványaira bukkantak. Azt hiszem, hogy éppen ez mentette meg a teljes beépítéstől.
Gyermekkoromban ez volt a játszóterünk. Akkoriban még nem volt a közelben föközlekedési útvonal, ugy hogy baleset nélkül lehetett a "réten" játszani, fogócskázni, bujocskázni, külömböző labdajátékokat játszani. Mi csak rétnek hívtuk. Rengeteg fekete eper, ez a futó, földöntermő vad eper volt. Egész napi elfoglaltság volt számunkra a szedése. Voltak családok akik lekvárt, meg jamot főztek belőle. Nagyon fínom, és egészséges volt, mert még nem volt környezetszennyezés, ami károsította volna az értékét. Friss, vitamindús gyümölcs volt.
Rengeteg állat élt a területen. Sok madárfaj, apró énekesek, ragadozók, fácánok, sőt még gólyák is voltak. Rengeteg vadnyul volt, sőt néha még rókát is lehetett látni.
Mára már az emlősök eltüntek, de madár még ma is rengeteg van. Tavasszal, kora reggel csak úgy zeng az egész terület a madárdaltól.
Na, itt ezen a területen építettek fel a hajléktalanok egy egész sátortábort. Az évek során egyre többen lettek, és ezért a közeli lakótelepről már nem jártak ki az emberek, mert nem szeretik látni a kiszolgáltatottságot, és nyomort. Mindenki, aki egy kicsit is jobb körűlmények között él, úgy gondolja, hogy ha nem látja a nyomort akkor az nincs is.
Mára az önkormányzatnál ugy gondolták, hogy ideje lenne valamit kezdeni a helyzettel, és ennek lett a következménye a felszámolás.
Ez mondjuk már, nagyon is időszerű, dícséretes dolog volt. De van egy szépséghibája a dolognak, mégpedig az, hogy az embereket elhelyezték valahol, valami más élőhelyen, de az állataikat ott hagyták. Kutyákat, macskákat egyaránt. Pedig a felszámolást elrendelőnek az állatok sorsát sem így kellett volna megoldani. Ma már vannak állatmenhelyek, állami is meg magán is , sőt állatvédelmi törvény is van, ami még szankcionálja is az állatkínzást. Csak éppen azt nem tudja senki, hogy az állat elhagyása is állatkínzás! Régi magyar szokás, hogy az állat csak akkor számít valamit, ha hasznot is hajt a gazdájának. A gazdanélküli állatot meg elkell zavarni, ha nem megy el akkor, akár meg is lehet ölni. A gazdanélkül maradt kutya és macska nem számít, majd lesz vele valami.
Ezt a szerencsétlen helyzetet vettem észre egy reggel. Hallottam, hogy gépek dolgoznak a töltés túloldalán, és megnéztem, hogy mi az a zaj, és akkor láttam a rombolás nyomait, majd nem sokkal ezután megláttam a bokrok alatt rejtőzködő, félő, remegő állatokat. Előbb a kutyákat, majd később a macskákat is.
Rögtön tudtam, hogy nem hagyhatom szó nélkül a dolgot. Akkor kezdődött az a szélmalomharc, ami ma is megoldás nélküli, és ami miatt nyitottam a blogot.