Ők a bátrabbak.

A régészek beköltöztek a terület belsejébe a konténerekkel.

Mikor az idegen odajött, a Fekete távolabb ment, és addig nem is jött vissza amíg az idegen ott volt.

Olyan éhesek voltak, hogy külön helyekre tettem nekik ennivalót.

A két kandúr kivételesen egymás mellett eszik.

A sok visszautasítás hatására elég sokat töprengtem, hogy menjek-e etetni azokat szerencsétlan macskákat. Végülis, úgy döntöttem, hogy megyek, mert a lalkiismeretem nem hagyott békén.
Kora reggel ma sem tudtam menni, mert az éjszakai eső után, még minden vizes volt.
Délelött átmentem a fogorvoshoz, és onnan elmentem a macskákhoz.
Mikor odaértem, egyet sem láttam. Kicsit vártam, de egy sem jött. Azt viszont láttam, hogy valakik megint megetették őket, mert megint volt ott műanyag ételes edény, üresen. Sőt, lent a tőrmelék kupacnál két edényt is láttam. Én nem megyek oda le, mert kérdés, hogy feltudnék-e jönni?
Elmentem a szokásos bringa- körömre, majd visszafelé megint a macskák felé jöttem.
Már messziről láttam, hogy a Fehér kint van a bokrok elött, és ahogy meglátott már jött is felfelé. Ugyanakkor megláttam a Círmost is . Mindketten nyávogva szaladtak. Mire megálltam, és leraktam a bringát, már a Fekete is jött. Mire elővettem az ennivalót, meg a vizet már mind a három ott volt, és az érdekes az, hogy először nem is az ennivalóhoz mentek, hanem mind a hármat megkellett símogatni. Most már megsímogatom őket, mert nincs bennük kullancs. A frontlaine jó, mert mind kipotyogott, és nem ment beléjük újabb.
Az az igazság, hogy nem akarom, hogy nagyon kötődjenek hozzám, meg én sem akarom őket nagyon megszeretni, mert én nem hozhatom őket haza a saját macskáim miatt sem, meg azért sem amiért a tenyésztést is abbahagytam. Soha nem tudhatom, hogy mikor történik velem valami olyasmi amiért nem tudom őket ellátni, és nem fogom szaporítani a bizonytalan sorsú állatok számát. Az enyémeket a családom még csak ellátná, ha rá lennének utalva, de azt nem várhatom tőlük, hogy más emberek felelőtlenűl elhagyott macskáit is gondozzanak.
Az én koromban már erre is gondolni kell!
Miközben ettek a macskák, egyszer csak azt vettem észre, hogy felkapják a fejüket és nagyon figyelnek egy irányba. Oda mentem, hogy megnézzem mi az, és láttam, hogy egy középkorú rendesen öltözött férfi téblábol a bokrok körűl. Mikor a macskák feljáratához ért, csak nem bírtam és megkérdeztem, hogy mit keres erre. Attól féltem ugyanis, hogy a macskákat akarja bántani, mert egy, eddig mág nem látott macska menekűlt előle a bokrok között. Alaptalan volt a félelmem, mert csak a terület szépsége miatt jött arra, mert látta, hogy valamit csinálnak, és részben kíváncsi volt, hogy mit, részben meg a körűlményeket látva, nem sokáig marad ilyen szép, és eredeti a terület.
Elég sokáig beszélgettünk. Megtudtam, hogy neki is vannak macskái, és nem akarja szaporitani a számukat, de fogja ajánlani állatbarát ismerőseinek a macskákat. Tulajdonképpen én is azt szeretném, hogy minél több normális ember szerezzen tudomást róluk, és helyzetükről, és őszig talán adódik valami lehetőség.
Azért az érdekes, hogy nem is tudni pontosan hány macska van, mert rajtuk kívül már négyet láttam, és csak ők hárman jöttek oda hozzám. Nem is csalogattam, ételt sem mutogattam nekik, de a Fekete egyszercsak, mégis rámnyávogott onnan lentről, és amikor szóltam hozzá, már jött is felfelé. Másnap vittem neki enni, amit ő előre nem is tudott és mégis odajött hozzám. Mikor evett akkor szépen egymásután, nagy óvatosan a másik kettő is jött.
Nem tudom miért éppen ők, és a többi nem.