Gondolatok

Megint itt hagyott.

Onnan szokott jönni, a bringával.

Ne menj el kérlek.

Szeretnék veled menni.

Mióta találkoztam a hajléktalan macskákkal, annyi szomorú, és felháborító eseményt ismertem meg, hogy szinte állandóan ezek foglalják le a gondolataimat. Pontosabban, hogy mit kellene tenni annak érdekében, hogy ezek az elítélendő események elkerűlhetők legyenek.
Először csak az volt a célom, hogy szerencsétleneket valahogyan gazdához, jutassam. Keresgéléseim közben minduntalan beleütköztem az ember meggondolattalanságának a következményeibe. Ugyanis , ahány állatmenhelyet megkerestem (a neten), mindenhonnan nemleges választ kaptam. Ennek is két kategóriája van. Az egyik egyszerű és határozott elutasítás, egy egyszerű "nem", a másik legalább megmagyarázza, hogy televannak kölyök állatokkal, és már nincs hely.
A "nem", először nagyon felhárított, de a másik változat magyrázatai után megértettem, hogy nem a menhelyek hibája a "nem", hanem a felelőttlen embereké, akikben fel sem merűl, hogy tenni kellene valamit azért, hogy ne legyen annyi gazdátlan állat.
Nagyon sok formája van annak, hogy mitől lesz egy állat kóborló, kitaszított. De mindig az ember felelőssége. Egy ideig helyes, kedves aztán mikor megunták, akkor mindegy hogy hová, csak tünjön el valamerre, és ne is lássa. Mert ha netán látja, akkor még megtalálja sajnálni, és netán még tesz is valamit érte, hogy javítson a sorsán. Azt pedig ő nem akarja, mert az macerás, pénzbe kerűl, és különben is az csak egy állat.
Pedig ezt a sok szenvedést, amit az ember okoz, és az állat visel el nagyon egyszerűen meg lehetne előzni.
Először is, végig kell gondolni, hogy egy állat tartása mivel jár, mik az illatő fajta ígényei, milyen tipus felel meg a legjobban az egyéniséghez. Mennyi ideig kell róla gondoskodni, beilleszthető-e a már kialakult életvitelbe, ha nem akkor tudok- e változtatni az állat érdekében, letudok-e mondani eddig megszokott dolgokról, azért hogy az állat jól érezze magát nálam.
És ha ezekre a kérdésekre "igen" a válasz akkor még mindig ott van, hogy anyagilag bírom-e az etetését, az orvosellátását, ha netán beteg lesz.
És egyáltalán tudok, és nem csak én hanem a családom is együtt élni egy állattal?
Ha ezt mind megfontolta valaki, és mindenre pozitív a válasz, akkor és csak is akkor vegyen magához egy állatot. Mert az állat nem játék, ő is érez, neki is fáj a bántás, a kegyettlenség, de a legnagyobb fájdalom akkor éri amikor hűtlenül elhagyják .
Bármilyen hihetettlen is ezt csak kevesen élik túl, de aki túl éli az elöbb utóbb párt is talál magának, és ez igazi nagy tragédia, mert ilyenkor sokszorozódik a baj, mert megszületik egy csomó kölyök a biztos nyomorúságra, a szenvedő kiszolgáltatottságra.
Pedig mindezt nagyon egyszerűen meg lehetne előzni. A legtöbb állat nem a fajtatiszta tenyéstést szolgálja, hanem az ember természet utáni vágyát hivatott kielégíteni, és ezért nincs szükség arra, hogy utódokat hozzon létre. Ezért nincs szüksége az ivari jellegére, így nyugodtan lehet őt ivartalanítani, amivel nagyon sok bajt és kellemettlenséget meglehet előzni, de legfőképpen nem fog megszületni egy csomó felesleges szaporulat.
Emberek, gongoljátok meg, hogy a szeretet mikor önzettlen, és éppen ezért, mikor hasznos az a kedvenceink számára?